Alföldi Kéktúra fagypont alatt

 Az őszi kaland után új ötlettel álltunk elő: haladjunk az Alföldi Kéken a március 15-i hosszú hétvégén, és ismét vigyük a sátrunkat is. Ez remek ötletnek bizonyult, több szempontból is.

Legutóbb Berettyóújfalu volt a vége, így ezúttal ide érkeztünk, egy bravúros-szerencsés menetrend-választásnak köszönhetően már reggel 9-re! (Aki vidékiként járja a kék kört, az pontosan tudja, mekkora öröm ez.) Az első szuper felismerés a szentpéterszegi pecsétnél ért minket, ahol a helyi horgászegyesület által fenntartott esőbeállót nyilvánítottuk “nomád-túrázóbarát” infrastruktúrának. A jurtánál van áram, ivóvíz, padok, körben szuper füves placc, pottyantós wc, a tó partján pedig estig lehet csodálni a nyugis tájat. Március ellenére egyébként rövidgatya-pólós idő volt (nekem legalábbis), szikrázó napsütéssel. Elég jól haladtunk napközben, nem sok említésre méltó dolog történt. Délután Bojt előtt percekig néztük, ahogy két barázdabillegető mosakszik egy pocsolyában, és ahogy közben ment le a Nap, az ereje is rohamosan csökkent. Így aztán egy utolsó víztöltés után igyekeztünk még naplemente előtt elérni a kinézett táborhelyet: a falu utáni erdőfoltok egyike az erdőtérkép szerint állami tulajdon, így a Kis-Körös partján le is táboroztunk, épp napnyugtakor (március révén ez kb. délután fél hatot jelentett). Vacsorát már a fejlámpa fényénél főztünk, utána gyorsan bele is bújtunk a meleg hálózsákokba.

📊Az első napot így 32 km-rel zártuk.

Szentpéterszeg, tó

Szentpéterszeg, ideális pihenőhely nomád kalandokhoz

A használat szabályai

Barázdabillegetők

Reggel igyekeztünk a Nappal kelni, ez nagyjából sikerült is. Nem véletlenül kora tavasz, a sátor ugyanis megfagyott reggelre, persze a vizes-nyirkos sátrat hatalmas élmény volt elpakolni… (nem). Kismarja előtt az egykori mezőgazdasági épületek romjait manapság illegális szemétlerakónak használják, kifejezetten lehangoló látvány. Pozitívum viszont, hogy a faluban a templom mellett (délelőtt az árnyékos oldalán) a füves részen vannak kirakva padok és asztalok, ideális lehet egy pihenőre. Pocsaj valamiért úgy égett be az agyamba, mint az egyik legrosszabb sorsú település, amit láttam a teljes kékkörön. Nincsenek róla adataim, ez csak egy szubjektív megállapítás, de borzalmas volt látni, hogy amit naivan utolsó falu széli putrinak gondoltam, még többszáz méterig folytatódott utcákon keresztül. Még épp be tudtunk vásárolni a boltban zárás előtt, ez azért megnyugtató volt. A falu után aztán olyan történt, ami eleddig az AK-n még soha: konkrétan találkoztunk egy másik túrázóval! Kb. 600 km-t tettünk meg eddig a pontig télen-nyáron úgy, hogy soha egy másik kéktúrázóval nem találkoztunk (se szembe, se velünk egy irányba túrázva). Levente akkor tűnt fel a horizonton, amikor mi a sátorszárítással egybekötött ebédszünetünket zártuk le épp, de azért egy kicsit sikerült beszélgetnünk. Pocsaj után az Érmelléki löszös hát felé haladtunk, a kék konkrétan egy löszmélyútban haladva visz fel a platóra. Bár átmenetileg elbúcsúztunk egymástól, Cserekertnél Levente aztán utolért minket, brutális tempót gyalogolva. Ez egyben azt is jelentette, hogy párszáz méter után le is hagyott minket, így a hírhedt hosszú, unalmas és talpgyilkos Cserekert-Létvavértes aszfaltos szakaszon csak az egyre távolodó körvonalait láttuk a horizonton. Később a településre érve még összefutottunk, nekünk viszont aznapra még volt egy célunk: elérni a Daru-láphoz, hogy az ottani esőbeállónál sátrazzunk. Itt több logisztikIai kihívás is állt előttünk: 1) Létavértes után a leghosszabb víz nélküli szakasz kezdődött az egész AK-n, és 2) annak érdekében, hogy még vasárnap hazaérjünk Pécsre, a másnap délelőtti egyetlen buszt kellett elérnünk a semmi közepén lévő Vett úti megállóban. Naplemente környékén, még a szőlőhegyi tanyák előtt feltankoltunk elegendő vízzel, és megindultunk a táborhely felé. Az utolsó pár km-t már fejlámpa fényénél tettük meg, egy ilyen nap után kifejezetten jól esett a forró, instant tésztaleves vacsorára. 

A Daru-láp tanösvénye egyébként jelenleg nem látogatható (erről hivatalos információ itt található, az okairól pedig itt írnak). Kialakulása a negyedidőszaki folyóhálózathoz és a futóhomok-mozgásokhoz kapcsolódik, tulajdonképpen a mozgó homok egy-egy intenzívebb periódusban folyóvölgyeket zárt el, az így kialakuló állóvíz pedig idővel feltöltődik, láppá alakul.

📊Második nap összesen 44 km-t tettünk meg. Érdekesség, hogy ez egyben a legtöbb km is, amit egy nap alatt túráztam.

Fagyos napfelkelte Bojt határában

Nagykereki, Bocskai-várkastély

Amennyire gagyi, engem annyira megvett ez a tábla Pocsajon

Balra az Érmelléki löszös hát pereme

Az éjszaka nagyon nyugodtan telt, csak kora este ugatott egy őz a közelben, reggelre viszont már a víz is megfagyott a palackjainkban, nem csak a sátor ponyvája. A tegnapi nagy menetnek köszönhetően délelőttre már nem maradt sok km, emiatt nem is indultunk túl korán. Mivel előző este végre hivatalosan is megérkeztünk a Nyírségbe, innentől végig homokban gyalogoltunk, sőt, az első parabolabuckákat is megmásztuk! A Kék-kálló-völgyi pecsétnél újabb rekordot döntöttünk: ismét találkoztunk egy túrázóval – a vicc kedvéért természetesen megint Levente volt az, aki Debrecenben aludt, ma pedig korán reggel kibuszozott Létavértesre. Innentől a buszmegállóig együtt mentünk, nagyon jó (és egyben fura) érzés volt végre valakivel találkozni, aki szintén tudja, mi az az Alföldi Kéktúra.

📊A harmadik (fél) napon így 11 km-t haladtunk, összesen tehát 2,5 nap alatt 87 km-rel kerültünk közelebb Sátoraljaújhelyhez – és ezzel az Országos Kékkör bezárásához.

Cserekerti múlt

Létavértes központja valódi igazodási pont

Reggeli fények a Daru-lápnál

A Nyírség első homokbuckái

Összességében számomra ez az egyik legkedvesebb túraalkalom lett az Alföldön, tetszett a táj, jó volt végre fagypont alatt is kint aludni (szeretnék több ilyet a jövőben), először találkoztunk túratárssal, és a logisztikai kihívást (vízvétel) is orvosolni tudtuk ezzel a szakaszolással (de erről a következő részben többet írok majd).

A konklúzió most már egy ideje ugyanaz: menjetek az Alföldre, jó lesz!💙