GR131 Fuerteventura (’23 január) – 110 km, 6 nap, 40 km/órás szél, barraquito

Ezúttal egy januári kaland beszámolója következik, a Kanári-szigeteken keresztülfutó hosszútávú túraútvonal (GR131) fuerteventurai etapjáról.

Az eddigi legmerészebb ötlet volt ez, hiszen mindenféle menedék (azaz sátor, ponyva, függőágy) nélkül terveztük teljesíteni a túrát, csak hálózsákot, derékaljat, ruhákat, és az “apróságokat” pakolva. A motivációt az oda-vissza 32 ezer Ft/fős repjegy kínálta, ami ezen a 3500 km-es viszonylaton nagyon jónak számít. A heti egy BUD-FUE járat lekorlátozta valamelyest a távot, amit meg tudunk tenni, de összességében így is pazar móka volt.

Az érkezést követő, és a távozást megelőző estéket egyaránt az El Mattoralban található Habitaciones Casa Sandra-ban töltöttük (14 ezer ft/2 fő/éj), a köztes időt kellett megoldanunk okosba’. Van a neten több blog is, ami leírja, hogy lehet a szigeten található esőbeállókban aludva (végülis bivakolva?) teljesíteni a túrát, ez volt nekünk is a cél. A mapy.cz-n szerencsére ezeket feltüntették az útvonallal egyetemben, így már “csak” gyalogolni kellett.

El Mattoral–Puerto del Rosario–Corralejo buszozással indítottunk első nap reggel, Corralejo-ból indul ugyanis a kaland. (https://tiadhe.com/en/our-routes/ oldalon minden megtalálható a buszozásról.) Kifejezett ‘terminus’ nincs a város főterén, semmi nem jelöli, hogy itt valami indulna vagy végződne. Ennek ellenére egy bevásárlás után, valamikor 12:30 után elindultunk a napi 18 km-es etapunkra. Eleinte még látszott Lanzarote és a kicsi Isla de Lobos is, aztán bevetettük magunkat a vulkánok közé. Egy lávabarlang közelében volt szerencsénk pár bolond, kéregető mókushoz, majd egy szakaszon zöld jelzésre cseréltük a piros-fehér sávot, így érkeztünk meg a Lajares és La Oliva között lévő esőbeállóhoz. Már vacsora körül gyülekeztek a felhők, aztán egy duplaszivárványhoz is volt szerencsénk, meg pár futóhoz, biciklishez, kutyasétáltatóhoz. 

Vulkáni táj a sziget északi részén

Migráns mókus – menekül...

Bevackoltunk éjszakára

Az éjszakára nem mondható, hogy eseménytelenül telt, ugyanis mint kiderült, az esőbeálló tetőszerkezetére nem illett a folytonos jelző, így a hálózsákok picit vizesek lettek. Szerencsére szintetikus anyagból készültek, így nedvesen is szigetelnek (a pehelytöltettel ellentétben), így aztán nem izgultunk túlságosan.

Másnapra 25 km-t terveztünk, reggel fél 9 körül sikerült útnak eredni. Mire La Olivába értünk, ismét esett (mit esett, zuhogott), úgyhogy egy félig-meddig fedett kioszk alatt croissant-ot eszegetve és barraquito-t szürcsölgetve (ha nem tudod, mi az, most azonnal keress utána, szívesen!) kitaláltam, hogy mivel esőkabátot és a hátizsákomba eső ellen kukászsákot nem hoztam (igen-igen, tudom, buta Dobby), így a közeli supermercadoban beszereznék egy tekerccsel. Mire egy buszmegállóban méretre és formára szabtam az új márkás esőzsekimet, nagyjából elállt az eső is. Elhaladt mellettünk két túrázó nagy zsákokkal, az első gyanús eset, hogy más is ezt az utat járja. A nap első felében azért volt bőven szél és eső, jól jött a sufnituning-esőkabát. Délután megálltunk egy útmenti étteremben uzsonnázni, mire végeztünk, tűző napsütés várt minket. Nem sokkal Tefía után volt a kinézett esőbeálló aznapra, délután 5 körül meg is érkeztünk. Kiszárítottunk mindent a napon, aztán megjelent két bikepackinges srác, abban a reményben, hogy itt alszanak. Bár mondtuk, hogy bőven elférnek még ők is, továbbálltak (az egyikük annyira nem örült mondjuk ennek). Már besötétedett, amikor egy srác (vélhetően a közeli településről) megjelent a telefonjával világítva. Leült a padra, ami mellett feküdtünk a földön, és teljes nyugalommal megkérdezte, mit csinálunk erre. Kicsit flegma hangon közöltem, hogy alszunk (vagyis szeretnénk)… Nem igazán értette a célzást. Elnyammogott egy csokit, majd szó nélkül elindult visszafelé. Nehéz hova tenni az ilyet, mert ha ő is természetjáró, akkor tudja, hogy sötétedés után nem igazán illik belevilágítani más képébe, aki épp hálózsákba bugyolálva próbál pihenni. Na mindegy, ez most ilyen volt.

Barraquito La Olivában

Az ösvény

A harmadik lazább nap volt, csak 15 km-t terveztünk. Llanos de la Concepciónban és Valle de Santa Inésben is megálltunk egy kávéra-üdítőre, itt ismét találkoztunk a két másik hátizsákos túrázóval. A Betancuria előtti hágóra felfelé menet lehagytunk egy nénit, aki hősiesen küzdötte fel magát. Fent találkoztunk egy táblával: ne etesd a mókusokat — invazív faj, nem idevalósiak eredetileg (Marokkóból hurcolták be őket), nem szeretnék, ha tovább szaporodnának. Aztán az egykori, történelmi fővárosban, Betancuriában beültünk egy étterembe, hogy ne csak tonhalkonzervet és tortillát együnk müzliszelettel. Plot twist: sikerült olyan salátát választanom, amiben volt tonhal — annyira nem esett jól. :D Már 4 előtt odaértünk a napi szállásra, ahol ismét nem a szokásos irányból fújhatott a szél (hiába úgy próbálták tájolni ezeket a menedékeket), mert rendesen befújt, sőt, vissza is fordult a félkör alakú falon. Így aztán a tákolt “szélbiztos” menedékben (ld. kép) is nagykabátban bújtam a quiltbe. A radar szerint kb. 40 km/h-s szél volt aznap este, érthető az erős szelek szigete név…

Negyedik nap egy rövid gerincséta után leereszkedtünk a völgybe, ahol találtunk egy kész kempinget — totálisan üresen. Volt külön vizesblokk, játszótér, épületek stb., akár itt is aludhattunk volna. Eldöntöttem, hogy én márpedig kulturált körülmények között intézem el a dolgom, ha itt a lehetőség. Aztán megjelent egy vécésnéni, aki nagyon sokat magyarázott spanyolul, nem állítom, hogy 5%-nál többet értettem belőle. Hiányos tudásommal igyekeztem kideríteni, hogy vajon fizetős-e a wc, és ha igen, mennyi az annyi. A válasz - számomra - nem derült ki, mindenesetre kapott pár eurót, amit azzal hálált meg, hogy a wc-ajtó előtt állva várt rám. Mintha bármit el tudtam volna vinni onnan, még papír se volt :D A nagy trauma után Casa de la Naturalezában álltunk csak meg, ahol kipróbáltunk egy uruguay-i desszertet (elvégre itt közelebb vagyunk Uruguay-hoz, mint Pécsen…), közben a nagy zsákos skacok megint elkerültek minket. Délután szembejött a néni, akit előző nap lehagytunk. Kiderült, hogy ő is a GR131-et járja, csak logisztikai okokból ezt a szakaszt fordítva teljesíti. Toto település előtt láttuk a legjobb állapotú menedéket, persze, hogy nem itt alszunk. :D Gyors bevásárlás Pajarában, majd 16.5 km után érkezés az esti szálláshelyre. Ez van legközelebb a településhez, a kihelyezett kuka csordultig volt szeméttel… Ha a teli dobozt/zacskót/üveget oda tudtad cipelni, üresen még könnyebb lesz, nyugodtan vidd haza a szemeted! A sörösdoboz meg csipszes zacskó nem a természetbe való.

Végre egy kis zöld!

Ötödik nap, 22 km: reggel egy kutyasétáltató és egy futó járt csak a menedéknél, kb. 8:30 körül indultunk útnak egy luxusreggeli (értsd: fánk, gyümölcs, a tegnapi bevásárlásból) után. Ezután következett a szerintem legszebb része a túrának, hullámzó, dimbes-dombos táj, kopár felszínek, látod magad előtt az ösvényt, a távolban pár “komolyabb” (600+ m-es) csúcsot. A Cardón előtti menedék is jó állapotban van, de nagyon közel a városhoz, biztosan nagyobb a mozgás éjszaka. Bent a városban a legvidékibb kocsmák egyikét fogtuk ki, tele helyi arcokkal. Azonnal “befogadtak” minket, mikor kértünk egy-egy sört. Legnagyobb meglepetésre még azt is kitalálták, hogy a GR131-en túrázunk - nem gondoltam előzetesen, hogy annyira ismert lenne a helyiek számára ez az útvonal. A település után hatalmas szélturbinák között vezetett az út, nagyon más testközelből látni ilyeneket, mint amikor csak autóval elhalad a távoli óriások mellett az ember. Las Hermosas focipályájánál letértünk a jelzett ösvényről, ugyanis egy útmenti tanyán foglaltunk aznapra szállást (innentől nincsenek már menedékek), Casita del Volcan a neve, 20 ezer ft/éj a tarifa. Lényegében egy fa bungallószerűség, amit lefestettek kék-fehérre. A tulaj, Luc, francia, évekkel ezelőtt jött ide a szigetre. Itt él, gazdálkodik, még szamár is van a tanyán. Franciául és spanyolul tud, angolul nem igazán. Így ha kicsit activity-zve is, de sikerült kommunikálni. Érkezés után Luc rájött, hogy mivel gyalogtúrázunk, nem hoztunk magunkkal plusz x liter ivóvizet, ami baj, mert a faházban a víz nem iható. Kedves volt, adott pár palack ásványvizet, majd lepakoltunk. Egyszercsak megállt az ajtóban, és megkérdezte tört angolsággal: van kedvünk életünk leggyönyörűbb naplementéjét megnézni? Ha igen, van 10 percünk összeszedni magunkat, és indulunk a terepjárójával.

Hullámzó táj

A sziget legmagasabb része

Így is lett, nem sokkal később már száguldoztunk is az óceánpartra, hogy elcsípjük a legszebb fényeket. La Pared egyébként szörfparadicsom, meg van pár fenszi szálloda, és egy kisbolt. A kliff tetején már rengetegen gyülekeztek, hippi szörfösök átalakított VW Transporterből, nyugdíjasok kutyát sétáltatva, rengeteg autó, bicikli, nagy volt a nyüzsgés. Aztán rájöttünk, miért. Időközben ugyanis a Nap megindult lefelé, az Atlanti-óceán felé, narancsra festve mindent: a hullámokat, az embereket, a sziklákat, mindent, ami az útjába került. Tényleg egészen elképesztő élmény volt, megérte bepattanni egy vadidegen autójába… :) Aztán Luc elvitt minket bevásárolni is, betáraztunk guacamoléval, helyi sörökkel, és egyéb vacsora-hozzávalókkal.

"Életünk legszebb naplementéje" – La Pared

Másnap nehezebbre esett útrakelni a luxusból, de tudtuk, hogy a menedékek hiánya és a menetrend miatt ez lesz az utolsó napunk, következő nap már megyünk haza. Így a maradék 15 km-t is lenyomtuk, először autóúton, majd homokdűnék között, hogy letérjünk Costa Calmába, ahonnan a buszunk megy majd a Sandra-féle szállásunkra.

A Jandía Nature Park szakasz maradt így ki, és a túra végén a híres világítótorony, de azt a részt vagy szállásfoglalással tudtuk volna megoldani, vagy sátorral. Picit sajnálom, de nem lehet mindent is…

Mindenesetre, így is nagyjából 110 km-t gyalogoltunk végig a szigeten, néhol egészen szürreális, vulkáni tájakon. Találkoztunk kedves emberekkel, túratársakkal, persze sok turistával is, de ez itt még január közepén is megszokott. Nyári szezonban az árnyék hiánya és a magasabb hőmérséklet miatt nem vágnék bele jó szívvel az egyébként nagyon jól járható, laza ösvény teljesítésébe, sokkal nagyobb megpróbáltatás lehet ebben a félsivatagban főszezonban. Itt nincsenek virágos rétek, sem hófödte csúcsok, nem attól élvezetes a túra, és azt is elfogadom, ha valaki számára egyáltalán nem vonzó a kopár vulkáni kúpok látványa. 

Útközben – a vörös szín a mállás eredménye

Tanulságok: 

• esőkabát nélkül sehova! (meg lehet kis kellemetlenséggel úszni, de nem érdemes olyan felelőtlennek lenni, mint én voltam)
• a tömegközlekedés jól használható a szigeten
• az állandóan fújó szél egy idő után mentálisan megterhelő lehet, meg persze ha szemből érkezik, a haladást is nehezítheti
• a barraquito még mindig nagyon finom 💖 
• hiába Spanyolország közigazgatásilag, egészen más világ, mint a ’mainland’ (egyik se jobb vagy rosszabb a másiknál, mindkettőt érdemes meglátogatni)