Az első napok a jegesmedvék birodalmában (English version below)

Az otthon már éledező természetet hátragyava érkeztem két átszállás után Longyearbyen-be, hogy kezdetét vegye életem eddigi legnagyobb kalandja, legkomolyabb szakmai próbatétele, valamint egy évek óta dédelgetett álmom. Ugorjunk viszont kicsit vissza az időben pár hónapot, hogy tisztában legyünk az előzményekkel.

Szeptemberben, az online felület megnyitása után néhány órával már minden dokumentumot feltöltöttem a norvég jelentkezési oldalra, hogy pályázzak a Permafrost and periglacial environments PhD-kurzusra. Több, mint öt évvel ezelőtt már jelentkeztem a University Centre in Svalbard által kínált képzésre, de akkor (illetve az azóta eltelt időben sem) külső okok miatt nem indult a program. Ezúttal minden más volt, novemberben már meg is kaptam az értesítést: tavasztól felvételt nyertem a legészakabbi akkreditált felsőoktatási intézménybe, kezdhetek beszerezni melegebb ruhákat. 🥶

Lőgyakorlat pipa – a magyar bürokrácia "szerencsére" tett róla, hogy a fegyverviselési engedélyemet viszont ne tudjam ott kiváltani...

(Külön bejegyzéseket fogok írni arról is, egyáltalán mi az a permafroszt, mit jelent a periglaciális környezet, miért fontos ismernünk ezeket Magyarországon is azon túl, hogy egy kocsmakvízen megkérdezhetik tőlünk.) 

Újabb ugrás, és február 24-én járunk. Olsóból kisebb késést összeszedve ugyan, de felszáll a gép, innen már tudom: legközelebb Svalbardon fogok szárazföldet érni. Így is lesz, szerencsére velem együtt a csomagom is megérkezik, megfagyni már nem fogok. A miniatűr terminálból kilépve azért legördül pár könnycsepp, beszállás a reptéri buszra (van diákjegy!), majd a sötétből a város fényei felé kanyarogva egyszercsak megáll a busz, felkiált a sofőr: student housing, megjöttünk! És innen indul az örvény, ami magával ránt: nincs megállás, telnek a napok, zajlanak az események, napról-napra változnak a fények odakint, visszatér az élet, sűrűsödnek a programok.

A képzés első hete elsősorban a biztonságról szólt, rövid, de velős tréningek keretein belül megtanultuk, hogyan előzzük meg a hipotermiát, mi a teendő, ha szembetaláljuk magunkat egy jegesmedvével*, hogyan tudjuk a sérült társunkat a leghatékonyabban ellátni a terepen, hogyan vezessük a motorosszánt, mi van, ha betemet minket egy lavina stb. Ez a rész hangulatában teljesen eltér a megszokott otthoni dolgoktól, ugyanis a gyönyörű természet itt sokkal nagyobb veszélyeket rejt magában, mint Magyarországon, egy-egy hibánknak sokkal nagyobb súlya van, kevésbé megbocsátó a környezet. Ennek megfelelően mindenki komolyan veszi az előkészületeket, nincs helye felületességnek, és szintén fontos, hogy a társainkra is odafigyeljünk, senkit ne hagyjunk magára. 

Motorosszánnal a természetben

*A jegesmedve-helyzetről: gyakorlatilag az egész szigetcsoporton bárhol előfordulhatnak mackópajtások, így a legnagyobb település (Longyearbyen) kivételével mindenhol kötelező a megfelelő fegyver viselése. Természetesen egy 20 fős csoport esetében pl. nincs szükség 20 fegyverre, de jó, ha van néhány. Néhány évvel ezelőttig, amíg üzemelt bankfiók a szigeten, az volt a “legenda”, hogy Svalbard az egyetlen hely a világon, ahová be lehet menni úgy símaszkban és fegyverrel, hogy senki nem szól semmit… :) Persze a fegyverviselésre is szigorú szabályok vonatkoznak, értelemszerűen tilos beülni egy töltött puskával az étterembe, ahogy a terepen a(z egyébként védett) jegesmedvét sem szabad többszáz méterről minden áron kilőni. 

Longyearbreen jégbarlang

∼ Néhány szösszenet arról, milyenek a mindennapok a messzi északon ∼

Minden egyes nappal érezhetően hosszabbak lesznek a nappalok, és holnap (március 8.-án), hónapok óta először, visszatér a Nap is a városba! Ezt az itt élők fesztivállal ünneplik, érthető okokból… ☀️ Az egyetlen élelmiszerboltban gyakorlatilag minden kapható, áfamentesen (ahogy az egész szigeten minden más is). Talán a legérdekesebb, hogy az italboltban sörből és röviditalokból csak korlátozott mennyiséget lehet vásárolni, ezt az ember repülőjegyére írva követik nyomon. Azért a repülőjeggyel, mert a nyáron partra szálló turistahajók utasai nem vásárolhatnak a szigeten alkolholt. Azért elsősorban a fenti kategóriákat korlátozzák, mert egykor a bányászok is ezeket fogyasztották nagyobb mennyiségben, afféle kulturális beidegződésnek is hívhatjuk a dolgot. A városban sétálva megszokott látvány az ún. svalbardi rénszarvas látványa, amely fajtársainál lényegesen kisebb termetű. Ezek a jószágok szabadon falatoznak a hó alól kikandikáló fűszálakból, nem zavarja őket se motorosszán, se teherautó. Az egyetem épületében (ahogy rengeteg más épületben is a szigeten) a cipőket külön polcokra kell rakni, ez a szokás is a bányász-időkből maradt meg — az emberek igyekezték elkerülni, hogy mindenhová behordják a szénport magukkal. Sokan szabadidejükben síelni, túrázni mennek, akár gyalog, léceken, vagy épp motorosszánnal. Természetesen az épületeken is érződik, hogy alapvetően a poláris tundrán járunk (Köppen szerint mindenképp), a szakembereknek külön hangsúlyt kell fektetnie az építmények stabilitására. A fagyott talaj legfelső rétege (az ún. aktív réteg) ugyanis az évszakok váltakozásával olvad és fagy, amelynek aztán meglehetősen komoly következményekkel járhat. Szintén a fagyott talaj következménye, hogy a szigeten csak különleges engedéllyel temethetnek el valakit, a temető csak néhány kopjafából áll. Azoknak is egy része az első világháború végén tomboló spanyolnátha-járvány áldozatait jelzi.

A híres jegesmedve-veszélyt jelző tábla – ezen túl kötelező fegyvert viselnünk

Palacsinta-jég

Röviden összegezve az első tapasztalatokat, számomra különösen érdekes látni, mekkora tisztelettel fordulnak a helyiek a természethez, mennyire sikerült alkalmazkodniuk az extrém körülményekhez, sokat tanítanak az embernek az élet legalapvetőbb(nek tűnő) dolgairól.

(A megosztott képek alatt is írok néhány információt, érdemes azokat is elolvasni majd…)

**ENGLISH STORY**

After an unsuccessful application more than 5 years ago, it was time to finally set foot on Svalbard. I got my acceptance letter in November, and I spent the next three months buying all the necessary clothes and equipment that I would need here. The goal: to complete the Permafrost and periglacial environment PhD course at the University Centre in Svalbard.

It’s February 24, the location is Oslo airport, I’m slowly realising that in aprroximately 3.5 hours I’ll reach my dream destination. However, there is no time to enjoy every second of the arrival, everything speeds up, so let the adventure begin! A short bus ride to town, the first nights at the student housing, familiarising myself with the environment, and the weekend is gone already. 

In the week we had to do a short, 3-day safety training as part of our course. It included topics like how to deal with hypothermia, polar bear* encounter simulations, rifle handling, snowmobile driving, avalanche safety etc., which is quite different from what you would experience for example in lower latitudes. The environment here, although being beautiful, is not as forgiving as in other parts of the world. Your mistakes have more serious consequences, therefore it is everyone’s interest to pay attention to the surroundings and to the others.

As wild as it sounds, you can literally see/meet a polar bear in any part of the archipelago, so it is necessary to carry a rifle (or other gun protection) all the time when you are outside of Longyearbyen. Everyday life has its own rules up here, including the party to celebrate the first rays of Sun in months now, the limited amount of alcohol one person can buy (a tradition originating from the coal mining times), or the frequent furry visitors in town (also known as the Svalbard reindeer). It is interesting to see all the architectural challenges the community faces – the seasonally freezing and thawing active layer on top of the permafrost does not provide much stability for the buildings. Permafrost affects another important aspect of life (or, to be more precise, the end of life). Since the ground is frozen, it is not ‘allowed’ to die here. Your body would not decompose properly if buried in the permafrost, therefore all corpses need to be transported to the mainland. However, with a special request, you may be buried in Longyearbyen.

Short summary after the first impressions: it is captivating to see how people treat nature with respect and how they had to adapt to these extreme conditions. They have a lot to teach about life itself in general.

The uploaded photos have their individual captions, so don’t forget to take a look at them as well!