146 nap beváltott ígéret

Hogy is lehetne összefoglalni öt hónapot emészthető hosszúságban, amikor magát az elmúlt öt hónapot megemészteni sem egyszerű?

Öt hónappal ezelőtt, 2024 augusztusában történt ugyanis, hogy Amszterdam érintésével Michigan állam felé vettem az irányt. Átmenetileg új életet kezdtem a Michigan State University vendég doktorandusz-hallgatójaként. Abban az évben harmadjára kellett két hátizsákkal és egy bőrönddel egy idegen helyre költöznöm Longyearbyen és Varsó után, de hasonlóan az első két esethez, East Lansingben is új otthonra leltem. Szépen lassan felfedeztem az árnyékos padokat a kampuszon a kora őszi napsütés elől menekülve, kiismertem a közlekedési lámpák rendjét a hazafelé úton, és a tanszéki laborban is egyre otthonosabban mozogtam. 

Együtt dolgozhattam a tudományterületem egyik jelentős alakjával, becsatlakozhattam futó kutatási projektekbe, és teljes mértékben szabad kezet kaptam a saját témámban. Láthattam az utolsó komolyabb eljegesedés nyomait Wisconsin államban, gyűjthettem löszmintákat, elmélyíthettem a geokémiai tudásomat. Előadhattam a tanszéken a doktori kutatásomat, ahol értékes visszajelzéseket és annál is több kérdést kaptam. Gyakorlatilag azonnal teljes értékű tagjává váltam a közösségnek, akinek a véleményére, szakmai tudására, kemény munkájára épp ugyanúgy számítottak (számíthattak), mint a már régóta ott dolgozó kollégáéra. 

2024. augusztus, Budapest...

... és 2025. január, East Lansing. 45 Celsius és 5 hónap különbség a két kép között, de a mosoly megmaradt.

Barátokra, szakmai kapcsolatokra tettem szert, eszmét-véleményt cseréltem sport, politika, tudományetika (és még annyi más) témákban, megismertem eltérő hátterű és kultúrájú embereket, akikről a nap végén mindig kiderült: épp ugyanolyan emberek, mint bármelyikünk.

Bejárhattam Michigan, Utah és Dél-Kalifornia leggyönyörűbb természeti csodáit, első kézből tapasztalhattam meg az amerikai elnökválasztás kampányhajráját, és részt vehettem egy igazi klasszikus focimeccsel (Bears-Lions) egybekötött hálaadási vacsorán. Jártam az egyetemi csapat amerikai foci- és kosármeccsén, de az ünnepek előtt életem első balett-előadására is eljutottam. Kajakoztam a Grand River és Red Cedar folyókon, de tapasztaltam meg közelről utcai lövöldözést és gázrobbanást is. Határozottan nem fog hiányozni a Fahrenheit, láb, inch, font, csésze, mint mindennapos mértékegység.

Öt hónap alatt az USA-ban:

• vonatoztam 14 721 km-t,
• bicikliztem több, mint 400 km-t (a leghidegebb napon -19 C-os hőérzettel, a legmelegebb napon kb. 32 C-os hőmérséklettel),
• jártam öt államban “rendesen”, ezen kívül nyolcban átutazóban,
• 17 északát töltöttem sátorban Michigan, Utah és Kalifornia államokban,
• voltam -86 és 3366 méteren is (ráadásul nagyjából 24 óra telt el a kettő között),
• rengeteg órát töltöttem labormunkával,
• a létező összes taco-t elfogyasztottam,
• megerősödött az európai tudatom,
• és legfőképpen, otthonosan és jól éreztem magam 7 500 km-re a hazámtól.

Beváltottam tehát egy több, mint öt éve tett ígéretet: visszavittem a gyűrött tízdollárost oda, ahonnan jött. Emellett úgy gondolom, beváltottam egy magamnak tett ígéretet is: “a tőlem kitelhető minden módon” képviseltem alma materemet, a Pécsi Tudományegyetem Természettudományi Karát a magyar Fulbright Programban. Kicsit még mindig hihetetlen, hogy a Fulbright Hungary érdemesnek tartott engem erre a kalandra, ezúton is hálásan köszönöm a humán és anyagi erőforrások formájában nyújtott támogatást!

Álljon itt végül a Michigan State University mottója, mely elsősorban angolul bír érdekes kettős jelentéssel: Spartans Will.

Igeként használva arra a cselekvőkészségre utal, amelynek segítségével az MSU-n tanult emberek (Spartans) pozitív hatást váltanak ki a környezetükben. Főnévként pedig arra az eltökéltségre, rezilienciára, optimizmusra utal, amely megkülönbözteti a “spártaiakat” a többi egyetemtől, embertől. Ha mindezekből csak egy picikét is magammal hoztam haza, már sikeres volt az én Fulbright-om. 💚🤍

~~~~~~~~ English version ~~~~~~~~~

It is extremely hard to summarise a 5-month journey within the limits of social media, but I’ll give it a try.

Five months ago I packed my life into two backpacks and a luggage for the third time this year to leave for Michigan. I had to restart my life once again in a new place, out of nowhere, but similarly to the previous two occasions when I went to Longyearbyen and Warsaw, I immediately felt home. Within a few weeks I already knew the quickest route home, knew where to have my lunchbreak on campus, and even the geomorphology lab at the department felt familiar. 

I had the amazing opportunity to work with one of the most renowned scientists of my field, I was able to join cool research projects, while simultaneously working on my very on project. I saw the traces of the Last Glacial Maximum in NW Wisconsin, collected loess cores, and deepened my geochemistry knowledge. I could present my PhD research for the department to get valuable feedback and tons of fantastic questions. I instantly became a full member of the community, where colleagues made sure my presence, hard work and opinion matters.

I made friends, exchanged research ideas with colleagues, discussed sports, politics, and even research ethics at some point. I got to know people with diverse backgrounds only to understand: at the end of the day we are all humans. 

I was able to visit the most beautiful parts of Michigan, Utah and California, experienced the last part of the campaign of the presidential elections, participated in a Thanksgiving dinner with one of the biggest football rivalries in the Midwest (Bears vs. Lions). After going to MSU’s football and basketball games, I even went to see a ballet for the first time in my life. I had the chance to do kayaking on the Grand River and the Red Cedar, but also experienced a shooting in Chicago and a gas explosion in the neighbourhood. I certainly won’t miss using Fahrenheit, feet, inches, cups and pounds on a daily basis, though.

During my five months in the US I:

• used Amtrak’s railway services for a total of 14 721 km,
• rode my bike for more than 400 km (even in -19 C wind chill),
• visited five states and traveled through another 8,
• spent 17 nights in a tent (including in bear country),
• stood at 86 m below sea level and at 3366 m above sea level the next day,
• spent a ridiculous amount of my time in the lab,
• ate all the tacos I could find,
• developed a stronger European identity than ever,
• and most importantly, had a great time 7500 km away from my home.

I kept a more than five-year old promise: took the ten-dollar note back to where it came from. I also kept a promise I made to myself: I represented my alma mater, the University of Pécs, Faculty of Sciences with immense pride in The Fulbright Program. It is still sort of unbelievable that Fulbright Hungary trusted me to take on this journey, I’m forever grateful for the human and financial resources they provided.

As a closing, here is the tagline of Michigan State University: Spartans Will.  💚🤍