Cape Wrath Trail II. – második nap, a rádöbbenés

Mielőtt kiderülne, mire döbbentünk rá a túra második napján, először kezdjük időrendben. Szemerkélő esőben indultunk útnak 8 körül, a folyó mentén haladtunk egy ideig. Híd, vízesések, jószágok, igazi hangulatos skót vidék. Aztán hamar jött az első nyereg, amin átverekedtük magunkat (386 m tszf.), persze közben azért eleredt az eső. A Glenfinnan előtti utolsó kilométereken már valamelyest meggyűlt a bajunk a sárral, a Callop-folyó hídjáig vezető kis szakasz igazi dagonya volt.  

Reggeli hangulat

A forrásánál meanderező Cona-folyó

Az első nyereg

Az élet utat tör magának

Megérkeztünk Glenfinnan-be (vagyis a viaduktnál kialakított parkoló-kávézó-szuvenírbolt szentháromságba), és legnagyobb örömünkre a kávézóban ingyen kávézhattunk! Ugyanis aki gyalog (túrázva) érkezik, annak a hely állja a választott forró italát – erről előzetesen nem tudtunk, de az ott dolgozó hölgy, látva a táskáinkat összerakta a képet. A pihenő (egyben szárítkozás) után aztán kötelező fotó a Harry Potter-ből ismert hídnál, a 8 éves énem elmorzsolt egy könnycseppet is.

Innentől a térkép szerint még pár kilométer erejéig földút visz, így hát utazó sebességbe kapcsolva haladtunk a Corryhully bothy-ig. Ez azon kevés bothy-k egyike, amiben még áram is van, így egy rövid pihenő és töltés után úgy döntöttünk, hogy megcélozzuk esti táborhelynek a következő bothy-t (A’ Chúil). Ekkor még csak délután fél négy volt, és a már megtett 25 km-re csak 15 másikat kellett rápakolni ahhoz, hogy elérjünk odáig. Eleinte nagyon jól tudtunk haladni, fáradtak se voltunk, és egészen a következő nyereg tetejéig megállás nélkül tapostunk.

Glenfinnan viadukt, a Roxfort Expresszt sajnos lekéstük

Corryhully bothy

Az aznapi második nyereg előtti utolsó méterek, amikor még minden jó volt...

Innen jött aztán a feketeleves: egyfelől nyilván lefelé sokkal nehezebb haladni, navigálni, de itt egyik pillanatról a másikra egyenesen lehetetlen volt, eltűnt ugyanis az addig jól követhető ösvény. Másfelől pedig pár méternyi ereszkedés után már amerre a szem ellátott, tőzegláp borított mindent. Ez a csodás kombináció (úttalan utak és lábszárközépig érő vizes, hullámzó talaj) azt eredményezte, hogy kb. 4 kilométert 2 óra alatt tettünk meg. Többször kellett a folyón is átkelni, ami persze a völgyben lefelé haladva egyre szélesebb lett, itt nagyon jól jött a túrabot. Valahol itt döbbentünk rá arra, amit igazából eddig is sejtettünk: ennek a túrának a báját nem a szintemelkedés vagy a 3 napnyi élelem cipelése adja, hanem az off-trail szakaszok ezen az éghajlaton.

Már az ösvény nélküli szakaszon, itt nem volt sok kedvem fotózni

Mikor végre-valahára kiértünk a völgyből, egy romos hídon átkeltünk a jóval komolyabb Pean-folyón, elértünk a túra első mentális mélypontjára. Majdnem este 8 volt, még mindig volt hátra kb. 5 kilométer, és a lehető legmesszebb voltunk bármiféle civilizációtól. Ez a szabadság-érzet mellett lehet egy teher is, főleg, ha az ember egyébként sincs jó passzban. Végül megembereltük magunkat, egy jól járható erdészeti úton visszagyorsítottunk, és 9-re megérkeztünk a kinézett szálláshelyre. Szerencsénkre a bothy nagyon praktikus kiosztású volt, így egy üres “szoba” még épp jutott nekünk. Egy ötfős baráti társaság és egy magányos túrázó már bevackolták magukat estére, mi még gyorsan vacsorát főztünk, majd nyugovóra tértünk.

📊40 km, 11 h, 900 m 🔺, 950 m 🔻

⛺️A’ Chúil bothy

Az A' Chúil bothy, csodás környezetben

Luxizás